Sziasztok. Kérek mindenkit, aki elolvassa bármelyik részt, valamilyen úton-módon jelezze a véleményét, és, hogy van-e értelme folyatnom egyáltalán. 

5. fejezet

Két nap telt el a baleset óta. Az újságok alapján mind a három áldozat sérülésekkel megúszta. Az osztály egy emberként  aggódott Colért, velem együtt. Az újságból megtudtam, a kórház pontos címét, és úgy három nap után beteleportáltam a kórházba. A feltűnés érdekében nem váltam láthatóvá, egészen a szobájáig. Bal szerencsémre ébren volt, így csak huzakodva mentem be, meglesni az orvosi kartont. Mivel több lapból állt, kénytelen voltam feltűnni. Épp nagyban olvasgattam, amikor...

- Na, már kíváncsi voltam, hogy eljössz-e? Annyira megrémültem, hogy eltűntem.

- Nyugi, nem köplek be, de nem ártana behúzni a függönyt. Mivel még nem tértem magamhoz a sokkból, lassan behúztam a függönyt.

- Mire emlékszel? Kérdeztem.

- Csak arra, hogy megláttalak, és hogy megtudtam, hogy szellem vagy. De légyszi, ne csak a hangodat erősítsd fel, mert ez így paráb, min amúgy.

- Upsz, bocsi. De akkor gyorsan mond a dolgokat, mert nem bírom sokáig.

- Na ez az egyik. Hogy tudsz látható és hallható lenni?

- Csak gyakorlás kérdése az egész. Minél többet gyakorolsz, annál tovább bírod.

- Akkor így tudtál megmenteni?

- Ugyan, azok a mentők voltak.

- De azokat te hívtad ki. Ha egy perccel később jönnek, akkor most te taníthatnál engem, és nem itt, hanem a hullaházban beszélgetnénk. Ha nem szellem vagyok, elpirultam volna.

- A lényeg, hogy élsz, azt nem mondom, hogy virulsz. Végre nevetni kezdett.

- Mondja az áttetsző szellem lány. Na most már én is nevettem.

- Látom, már kezdesz fáradni, úgyhogy, már csak egy kérésem lenne hozzád.

- Ha nem az, hogy fedjem fel magam, benne vagyok.

- Jó lenne, ha holnap is bejönnél, kb-é ugyan ekkor. Most már vörös lett volna a fejem.

- Persze, csak holnap az osztály jön.

- Akkor jöhetnél velük együtt, és ha mindenki kiment, majd megjelensz.

- Oké, de jelezzem valamivel, hogy itt vagyok?

- Valami olyannal, amit csak én látok, vagy érzek. De mivel most tűntél el, gondolom, menned kell. Csak most kezdtem el érezni, a suli vonzását.

- Rendben, de még kérdeznék valamit.

- Csak tessék.

- Miért nem hitted azt, hogy csak a képzeleted szüleménye vagyok?

- Nem akartam, hogy csak fantázia legyen. De , most én is elfáradtam. Ásította.

- Akkor holnap Col.

- Holnap, szellem lány.

Becsuktam a szemem, és mintha megnyomták volna a back gombot, már a suliba is voltam. Gyorsan bementem a következő órára, és minden erőmmel a tanulásra koncentráltam. Csak az edzés után, mikor már ledőltem, kezdtem el gondolkodni a látogatásomon. 'Tényleg akarja a társaságom? Áh, biztos nem. Én csak ,amolyan Nadya pótló lehetek neki. Bár, ha az lennék, nem hívott volna holnapra vissza. De lehet, hogy unatkozik?' Így veszekedtem magammal, amíg teljesen le nem merültem. ' Inkább elmegyek, min sem, hogy becsapjam' jutottam végül erre, elalvás előtt.

Másnap szokatlanul későn keltem, így majdnem lekéstem a napfelkeltét. Utána mentem a suliba, ott a mosdóba, tesztelni az erőmet. A tükör előtt váltam láthatóvá, majd a gubancos hajamat próbáltam összerendezni. Meglepő módon sikerült. Már épp kezdtem azon elmélkedni, hogy milyen lehetek szőkén, amikor egy bizsergés futott végig a hajamon. A tükörben ezután, egy szőke, fehér bőrű lány nézett vissza rám. Ettől annyira feldobódtam, hogy próbát tettem, a ruhák kimosására is. Megint egy enyhe bizsergés, és kész is volt az ápolt lány. Ilyen boldogan csatlakoztam, már szellemként az osztályomhoz, és ilyen hangulatban indulunk a kórházba mindannyian. Amíg odaértünk, csupán háromszor sírtam el magam majdnem, de csak az az apróság állított meg benne, hogy szellemként nem tudok sírni. Hiába próbálkoztam már vele korábban, a mosolygáson kívül és az alap archelyzetemet leszámítva nem tudok más érzelmet megjeleníteni.

Ezen a zavaró tényen akkor gondolkoztam amíg a busztól elmentünk a rendelő kapujáig. Mivel tartalékolnom kellett az erőmet nem teleportálhattam egyenesen a kórterembe, hanem a többiekkel együtt kellett lépcsőzni. Amikor elértük az a szintet, ahol Col lábadozott az egész osztály versenyt futott, hogy ki lehet az első. Mivel én bárkin keresztül mehetek, szép kényelmesen sétáltam be a szobába. Mikor beléptem, nemhogy Colt, de még az ágyát sem láttam a tömegtől. Mivel megígértem, hogy jelzem, a jelenlétemet elkezdtem gondolkodni, hogy mit tudok csinálni, amit csak ő vesz észre, de a többiek nem.

" -Ha fellöknék valakit... á, az túl feltűnő, ha megütném... á, egy kórházba vagyunk nem a játszótéren." Végül a legegyszerűbb dolgot választottam.

 Óvatosan átosontam a tömeg testén, majd egy gyors mozdulattal megborzoltam a haját. Vártam hogy hogy fog rá reagálni. Először furcsán nézett maga elé, majd halványan elmosolyodott, és tovább beszélgetett a többiekkel. Én mosolyogva leültem egy székbe, és nekikezdtem kivárni a látogatás végét. Ahogy ott ültem csendben, komoly elmélkedésbe kezdtem az osztályom viselkedéséről. 

" Lehet , hogy a halálom csak segített a közösségen? Az egész csapat sokkal összetartóbb mint régen. Bár, azért az is közre játszhat, hogy egy barátunkat,( hála nekem), csak majdnem halálra gázolták.

 Először csak a szokásos felületes kérdések hangoztak el. "Milyen a kórházi kaja? Mennyi ideig maradsz itt? Nagyon fájt?" Aztán végre Eleanor feltett egy komoly kérdést.

- Hogy történt a baleset? Itt kezdtem izgulni. ' Hogy fogja beadni nekik, hogy a halott ex osztálytárs/barátnőjük szellemként felhívta a mentősöket, majd megvárta amíg odaérnek, de addig egy rövid eszmecserét is folytattak, mivel egy ideig a ő is meghalt? Ez még így holtan elgondolva is bonyolult! '

 Szerencsére létezett egyszerűbb magyarázat is.

- Két kocsi között átrohantam a zebrán, mire ők összeütköztek. Az egyik félig engem is elütött, így kómába kerültem. A mentősök szerint egy névtelen női telefonáló hívta ki őket, és így pont időben érkeztek. A nőről azóta sincs semmi hír.

Ez a magyarázat kielégítette a tömeg kíváncsiságát, így előkerültek az újabb unalmas kérdések.

' Hogy bírja elviselni ezeket a kérdéseket? Én a helyében már rég hazazavartam volna az egész díszes társulatot. Lehet, hogy pont ezért nem kedveltem soha?  Ez meg a hülye bunkóságai miatt. '

Úgy egy másfél óra után egy ápoló kiterelte őket a " Pihennie kell " dumával.

 Miután a a nővér is kiment, Col a szék felé fordult, ahol ültem.

- Remélem nem mentél vissza a többiekkel, mert akkor szomorú lennék. Mondja gúnyosan.

- Nagyon vicces a "szegény kicsi fiútól". Mondtam, miközben előtűntem, és kihangosítottam a hangom.

- Mennyire untad magad halálra? Ja, bocs. Rögtön elszégyelte magát.

- Semmi baj, nem veszem magamra a halál szót. Ez van, ezt kell szeretni. Mondtam. Erre röhögött.

- Amúgy jobb mesét nem tudtál kitalálni? " Egy ismeretlen nő", ez nem túl kreatív.

- A valóság túl kreatív lett volna. És amúgy az orvosok is ezt írták a jelentésbe.

- Miért nem mondtad el az igazat? Csupán csak két évig kellet volna diliházban élned. Mondtam nevetve. Ettől végre ő is elnevette magát. 

- Kössz, de elég az iskola, nem kell, hogy még pszihiátriára is járjak. De legalább élek, ez is remek.

- Ne mondj hülyeséget, ha nem lennék, akkor is élnél, csak akkor kicsit rosszabbul lennél.

- Ez nem igaz és te ezt nagyon jól tudod. Megmentetted az életem, pedig simán hagyhattál volna meghalni.

- Nem hagyok senkit se meghalni tök feleslegesen!

- De, amúgy, még mindíg nem magyaráztad el rendesen ezt a " kötelező a suli közelébe lenned" dolgot.

- Hát, nem akarlak untatni egy ilyen hosszú és unalmas sztorival. Legyintettem.

- Egy szellem mondja ezt a minden napjairól egy embernek. Persze, ez egy tök unalmas dolog lehet!

 És neki kezdtem a sztorinak.

4. fejezet

                                           Negyedik fejezet

A következő két hetem maga volt az unalom. Minden nap nézni a napfelkeltét, utána suliba menni. Hallgatni a lányok folyamatos kibeszélését. A tanárok rikácsolását. A suli után megvárni, míg mindenki elmegy, utána éjfélig edzeni. Tíz percet relaxálni, utána a holdat bámulni. Nagy unalmamban pontokba szedtem, a szellemlét előnyeit, és hátrányait.

Pozitívumai:

- Mindent elsőre megjegyzek, és értek

- Minden beszélgetést hallok

- Az összes érzékszervem magasan fejlett

- Amire eddig képes voltam, abban a teljesítményem megduplázódott

- Láthatatlan vagyok

Negatívumok:

- Alap helyzetben át mennek rajtam

- Senki sem hall

- Nem tudok aludni, vagy enni

- Semmi sem fog rajtam

- Örök lény vagyok

- Halott vagyok

Sajnos van a negatívumból is bőven. Azon azért nem kezdtem el elmélkedni, hogy mi lesz velem ha gimisek lesznek, de nem is akartam nagyon foglalkozni. Az, hogy feszegessem a határaimat sokkal jobban érdekel. Minden nap többször megjelenni, minél magasabbra ugrálni, a lehető legtöbbet beszélni( úgy, hogy lehessen hallani). A két hét kemény edzés végére már 10 percet látható tudtam lenni, és 18 egybefüggő mondatot hangosan ki tudtam mondani egy szuszra. Utána persze két órás pihenő kellett. Ezen kívül fejből fújom a 8-9. összes tankönyv anyagát. Azon kezdtem, gondolkodni, hogy van e rajtam kívül más szellem vagy, hogy lehetnek e barátaim. Egy hirtelen ötlet alapján, elindultam a suli kapuja felé. Máris hatalmába kerítette egy nyomasztó érzés. Ja, igen, nem mondtam, de már próbálkoztam elhagyni a suli területét, de úgy két méter után mindig visszakényszerültem. Most viszont határozottan indultam kifelé a kapun. Egy pillanatig megálltam, de összeszedtem magam, és tovább mentem.

Nem tudom mennyit, körülbelül három órát csavaroghattam társak után, amikor már nem bírtam tovább és vissza repültem a suliba. Már épp átléptem volna a kaput, amikor valami csattanást hallottam. Megpördültem, és két kocsi között colt láttam eszméletlenül. Odaszaladtam hozzá, és szerencsére még lélegzett. Feléledtem, megkerestem a telefonját és tárcsáztam a mentőket.

- Haló.

- Haló, jöjjenek azonnal, karambol történ a Szt. Lídia iskolánál! Van egy tizen éves fiú aki eszméletét vesztette, a sofőröket nem látom!

- Máris indulunk. Mondták, de tudtam, hogy nem érnek ki időben. Egy hatalmas döntés állt előttem. Vagy hagyom meghalni, és talán szellem lesz belőle, vagy megpróbálom életben tartani. A döntés pillanatában valahogy nem tudtam magamra gondolni, ezért megpróbáltam felébreszteni.

- Col ébredj! Gyerünk, nyisd ki a szemed! Malcolm, nehogy fel add! Hirtelen egy szellő csapott meg, amin nagyon meglepődtem, mivel hetek óta nem éreztem.

- Evoni, mit keresel te itt. Vagy inkább, ÉN MIT KERESEK ITT?

- Annyira sajnálom Col. Mondtam szomorúan, és elhajoltam, hogy lássa.

- Ugye most csak viccelsz? Ne már, komolyan meghaltam?

- Attól tartok igen. Néztem rá szomorúan. Ekkor hallottam meg a mentők szirénáját." Már elkéstek" Gondoltam.

- Te, amúgy nem egy másik iskolába kéne járnod? Á, ne mond. Te is meghaltál ugye?

- Igen, úgy két hete.

- És nagyon rossz?

- Nem vészes. Sokkal ügyesebb és okosabb vagyok mint régen.

- Megéri, ha emellett láthatatlan vagy?

- Abba nem vagyok biztos.

- És nem lehet vissza csinálni? Reményteli lett a hangja.

- Nekem nem volt alkalmam kipróbálni, mivel isten háta mögött történt.

A mentők letérdeltek Col teste mellé.

- Gyerünk uraim, még van remény. Mondta a fő orvos, mire a társaság fele munkához látott.  A maradék ember a két sofőrhöz ment. Egy defiblirátorral kezdtek el fölötte hadonászni.

- Tévedtem. Számodra mégis van remény. A szavaim mind ha új erőt adtak volna neki. ahogy megrázták Col teste vibrálni kezdett.

- Mi történik? rémült meg.

- Semmi baj. mosolyogtam.- Csak lazulj el és hagyd ,hogy visszavigyenek.

Col még kétszer vibrált, majd eltűnt. Mosolyogva néztem a testét, ahogy a mellkasa újra mozogni kezd. Néztem, ahogy a mentősök berakják a kocsiba és elszáguldanak vele. Bár továbbra is egyedül maradtam, mégis örültem, hogy Col életben maradt. Így csak az én családomnak kellett elviselnie a gyászt. Visszamentem a suliba, és figyeltem, ahogy csak a tanárok tudják, Col Leewon a kórházba tart.

harmadik fejezet

                                       

A reggelem nem volt túl rózsás. Kezdjük azzal, hogy alig aludtam, vagyis, nem is aludtam, tekintve, hogy körülbelül öt perc után rájöttem, hogy a szellemek nem tudnak aludni. Legfeljebb relaxálni. Így, úgy hajnali 3 körül felkeltem, és nekiindultam sétálni. Egy kis idő után valami kimondhatatlan érzés kerített hatalmába. Vissza kellett mennem a suliba. Egy ideig próbáltam küzdeni az érzés ellen, de a lábaim szinte magától mozogtak. Aztán egyre erősödött az érzés. Végül, szinte már suhantam az iskola felé. Amikor odaértem, valami megfoghatatlan érzés kerített hatalmába. Míg a házamnál valami taszítást éreztem, itt szinte inni tudtam a megnyugvást. Úgy éreztem, hogy az iskola és a területe az életem része, hogy nincs a területén kívül boldogság. Azt nem tudom megmagyarázni, hogy miért pont a suli vonzott, amit életemben amúgy utáltam. De az a békesség, ami átjárt felbecsülhetetlen volt. Annyi erőm lett hirtelen, hogy elkezdtem körbe körbe futkosni a kertet. Nem tudom, hogy, hogy sikerült, de két órát futottam megállás nélkül, mire kifáradtam. Akkor lerogytam. majd hátradőltem a fűbe. Még ilyen fáradtan is sokkal erősebbnek éreztem magam, mint éltemben amikor teljes erőmben voltam. Lehunytam a szemem, és elképzeltem, ahogy a lányokkal játszunk.

"Azt szerettük volna, hogy ez a pillanat örökké tartson. Semmi veszekedés, semmi ellentét, csak élveztük a meleg őszi napot.Ez volt ugyanis az utolsó nap a nyílt napok és az előkészítők előtt. Ha pedig azok elkezdődnek, hivatalosan is kezdetét veszi a felvételi szezon. Zéró szabadidő, zéró kikapcsolódás. Minden a nyavalyás tovább tanulás körül forog.  Azért is volt ez a nap különleges, mert évek óta ez volt az a hét, amikor senki sem veszekszik senkivel. Nincs hátba szúrás, nincs kibeszélés. Mindenki tisztázta a saját dolgát mindenkivel. Na, mondjuk én és Alana nem bírjuk kifejezett egymást, és Nadyan meg Nicoln között sem felhőtlen a kapcsolat, de azért most egész rendesek egymással.

- Soha a nem legyen vége ennek a napnak! Kiáltotta Eli.

- Úgy legyen! Kiáltotta Asher és Alana

- Mert így tökéletes! Zengte Nicole, Nadyan és én.

Röhögve borultunk egymásra.

- Azt kívánom, hogy soha ne legyünk annyira gonoszak egymással, mint tavaly! Ordítottam.

- Úgy legyen! kiáltottuk.

- Sajnos azonban nem így történt. Szinte mindenki összeveszett mindenkivel. 2-3 fős csapatokra szakadtunk. Részben a felvételi, részben magunk miatt. Körülbelül egy hónapra rá, mintha senki sem emlékezett volna arra a délutánra."

Bár imádtam ezt az emléket, mégis szomorúsággal töltött el. "Soha nem fogom tudni megérteni, hogy miért nem bírjuk egymást" Gondoltam. "Ahogy azt sem, hogy miért vagyok szellem." Felültem. "De mi lenne, ha valahogy újra élhetnék? Ha lenne mód, hogy befejezzem a gimit? Bár kit áltatunk, ha újra élednék, meg kéne ismételnem a kihagyott időt. Bár, ha minden órára elmegyek és memorizálok, le tudom tenni a szint felmérőt, és akkor velük folytathatnám." Ettől a gondolattól annyira belelkesedtem, hogy véletlenül nekirohantam egy fának. NEKI ROHANTAM! Nem mentem rajta keresztül. " Ezek szerint ezek a képességeim is fejleszthetőek. Akkor  meg is van a délutáni programom." Egy utolsó próbálkozással megpróbáltam felugrani a tíz méter magas fa tetejére. Mivel sikerült, ott kényelmesen elhelyezkedtem, és néztem a napfelkeltét.

2. Fejezet

Zuhantam zuhantam és csak zuhantam a véget nemérő sötétségben. Aztán hirtelen valami megrántott és elkezdett visszahúzni. Majd hirtelen elvakított a fehérség és elájultam.
Nem tudom mennyi idő telt el, amíg nem voltam magamnál. Aztán éreztem, hogy visszatér belém az élet. Legalábbis úgy éreztem. Nagy nehezen sikerült kinyitnom a szemen és rá bámultam az égre. "Ezt nem hiszem el. Mégsem haltam meg!" Gyorsan felültem és körülnéztem. Egy hegyoldal aljában lehettem. Lehunytam a szemem és mélyen magamba szívtam a friss levegőt. De várjunk. Nem jött be a levegő. Sőt, ki se tudtam fújni semmit. Gyorsan odaszaladtam egy közeli fához és ököllel belevertem egy nagyon. Azaz, vertem volna ha a kezem nem szalad keresztül a fán."A francba!" gondoltam. Még egyszer alaposan körülnéztem a földön, és akkor megláttam. Egy fiatal barna hajú lány elernyedt testét. Az egész teste televolt karcolásokkal, az egyik  keze gipszbe. Elkeseredetten rogytam le a testem mellé. " Tehát ennyi volt. Ennyit élt Eveny Dymond Az életem 16 évesen lezárult. Bele sem merek gondolni, hogy mit élhetnek át anyáék."  bár szellem voltam, kitört belőlem a zokogás.
Nem tudom mennyi időt tölthetem így. De aztán rájöttem, hogy kezdenem kell valamit magammal. Minden erőmet összeszedve próbáltam ásni a földbe. Nem tudom, hogy sikerült, de valahogyan sikerül akkora gödröt ásnom, hogy többé senkinek se legyek útba. Miután végeztem teljesen ki voltam fulladva. Hanyatt vágtam magam a földön és lehunytam a szemem. Már épp kezdtem volna pihenni, mikor eszembe jutottak apáék. Gyorsan felpattantam, leporoltam magam(csak megszokásból, koszos ugyanis nem lettem) , és nekiálltam gondolkodni. Minden szellemes történetben tudnak a szellemek teleportálni. Először megpróbáltam nagyot ugrani. de csak fel le ugráltam( bár magasabbra, mint régen). Próbáltam nekifutni, de csak simán futottam( gyorsabban, mint régen). Már épp kezdtem volna feladni, mikor eszembe jutott a harmadik opció. Szorosan becsuktam a szemem és magam elé képzeletem a kertünket. Ahogy apa grillezik, ahogy anya tereget, és ahogy a lányok és én hangosan röhögünk valami hülyeségen. Már épp kezdtem belefeledkezni az emlékekbe, amikor eszembe jutott, hogy miért is emlékeztem vissza. Még egy kicsit koncentrálgattam, majd kinyitottam a szemem. Az udvar közepén álltam, viszont rohadt fáradt voltam. minden maradék erőmet összeszedve( lábjegyzék magamnak, ha lehet nem teleportálunk) és beszaladtam a házba.
 Anya az asztalnál ült és zokogott, Apa hátulról  átkarolta, kezében egy köteg lap. Kicsit közelebb mentem, hogy el tudjam olvasni a feliratot." Eltűnt a gimnazista lányunk! Aki látja hívja a következő telefonszámot..."
- Ne aggódj drágám. Suttogta apa anya fülébe. - Megtaláljuk.
- Remélem! Zokogta anya.
 Nem bírtam tovább, a házban maradni. Ész nélkül rohantam ki a házból, meg sem állva a cseresznye fáig. Lehasaltam a fűbe, és zokogni kezdtem. Zokogtam, zokogtam, és zokogtam.
Egy idő után motoszkálást hallottam a szobám felől. Lassan feltápászkodtam, majd egy könnyű ugrással az erkélyemen teremtem. Onnan besétáltam, és a mai napomon nem tudom hanyadjára* teljesen ledöbbentem. Az ágyam beágyazva, ruháim katonás rendben a szekrénybe. Az  íróasztalon a könyvek magasság sorrendbe. Az egész helység úgy nézett ki, mint a szállodákba a frissen elrendezett szoba, ami csak a tulajra vár. Az összképet csupán az ideiglenesen behelyezett kis asztal zavarta, amin egy rólam készül fotó , egy virág, és a kedvenc plüssöm, virított. Ez előtt zokogott anya.
"Ebből elég volt." gondoltam. " nem maradhatok itt, hogy nézzem ahogy, a szüleim szenvednek. Inkább alszom egy parkban, mint a volt szobámba." Azzal kiugrottam az ablakon a kertbe. Ott erősen koncentrálni kezdtem a villamos megállóra. Kíváncsi lettem , hogy mi maradt ott.
Ahogy kinyitottam a szemem, furcsa érzés kerített hatalmába. A megálló rendőrségi zárszalaggal volt körbetekerve. Egy villamos kocsi volt elnyúlva végig az állomás teljes hosszán, bár a kocsinak a közepe ki volt vágva. Feltehetően az a rész ahol én voltam. Nagyon bizarr érzés volt visszagondolni, hogy az életem egy bizonyos szemszögből itt ért véget. Az állomástól nem messze lévő óra épp 8-at ütött. Ideje volt alvóhely után néznem.
Végül a város főterének egyik pavilonját választottam. Azért ezt, mert a lányokkal míndig ide ültünk le, ha fagyiztunk. Erről eszembe jutottak drága volt osztálytársaim. Alvás előtt még elhatároztam, hogy holnap meglátogatom őket.

1. fejezet

Nem tudom elhinni, hogy pont velem történik meg ez. Minden tök átlagosa kezdődött, sőt meg annál is átlagosabb. Reggel felkeltem elmentem suliba. Ott minden a szokásos volt. A szokásos unalom. Néhány felelés, sok focizás. Az egész napot Daisyvel Elivel Nadyaval  a barátnőimmel töltöttem. Illetve Nadyat nem sikerült minden szünetben elcsípnem, mer Col és Dale néha gyorsabb volt. Nem tudom Nadya mit eszik azon a két srácon, mind a kettő tök bunkó. De nem ezt akarom most részletezni. A lényeg annyi, hogy egy szokásos nap volt. Suli után egyből indultam haza. A sulitól nem messze van egy villamos megállón. Általában nem használom, de ma gondoltam, ha a mai nap úgyis  ennyire unalmas volt, legalább ennyivel feldobom. Beálltam a megállóba. Senki sem volt a közelembe. Ahogy ott álltam tök egyedül, furcsa zajokat kezdtem hallani a sin felől. Aztán egyszer csak, sikítást hallottam és a villamos irányába néztem. A villamos fék nélkül száguldott a megálló felé, majd mikor már majdnem odaért    hirtelen valamin megbillent! Aztán már csak az emberek sikítását hallom.

A következő dolog, amire emlékszem, hogy egy női hang a fülembe súg

- Gyerünk kicsikém, nem szabad feladnod!

Aztán újabb szünet. Nem sokkal később elég erőm volt, hogy kinyissam a szememet. Anyát és apát láttam, de csak homályosan.

- Ne aggódj kicsikém, most már minden rendben lesz. A szemem ismét lecsukódott. Aztán már csak mondatfoszlányokra emlékszem.

- Itt nem tudjuk elvégezni a további...

- Ez szörnyen nehéz.......

- Ne aggódjanak a mentők....

- Ha ez kell…

Ezután valami megrázott majd egyhangú dübörögés lett.

Ezalatt elgondolkoztam, hogy mi lesz szörnyen nehéz. Már épp kezdtem ellazulni, amikor hírtelen valaki felkiáltott, majd egy hangos csattanás! Minden elkezdett és zörögni. Aztán csend lett. Sok erőmbe telt kinyitni a szememet. A mentőautó felborulva feküdt pár méterre tőlem." Biztos kiestem a kocsiból, miközben forogtunk" gondoltam. Aztán megcsapta az orromat a benzinszag. Nem kellett zseninek lennem ahhoz, hogy rájöjjek, mi lesz az enyhén égő autó és a kifolyó benzin találkozásából.

Össze szedtem minden erőmet és megpróbáltam felállni. Nagy nehezen sikerült és elkezdtem elvánszorogni a kocsi közeléből. Pár lépés után azonban megcsúsztam, és elkezdtem legurulni egy lejtőn. Aztán hallotta m egy robbanást és minden elsötétült.

MEGHALTAM. 

Prológus

A kocsikból csak annyit lehetett látni, hogy a villamos a kábeleket elszakítva a döbbent emberekre borul. A mentők 10 perc múlva értek ki. A baleset áldozata egy 15 éves lány Evony Dymod Akit súlyos agyrázkódással kórházba szállítottak. A lány jelenlegi állapota nagyon súlyos. Egyenlőre csak találgatni lehet, hogy mitől borult fel a villamos. A lány szülei a villamos céget pereli. Egyenlőre a villamos további járatait törölték. Újabb értesítéseket a következő híradóban.

 Újabb fejlemények a villamos baleset áldozatáról. Miután a kórházban stabilizálták az állapotát, elszállították a szent. Eleonor kórházba. Ám út közben a mentőautó frontálisan ütközött. A két mentős szörnyethalt, de a lány eltűnt!